A Ferrari története
A legendás olasz sportkocsi-márka, a Ferrari az autótechnika élvonalában van évtizedek óta. Számtalan siker fémjelezte útját a versenysportban, és a Forma 1 vezető márkájaként rengeteg innovatív műszaki megoldást emelhettek át az utcai modellekbe. A stílusos és mindmáig nagyon sikeres Ferrari olyan modelleket kínált, amelyek megdobogtatják az autókedvelők szívét, és ez minden bizonnyal nagyon sokáig így is lesz még.
A névadó Enzo Ferrari 1898-ban született, jómódú családból. Az első világháború idején vesztette el édesapját és testvérét, később maga is szolgált a seregben, 1918-ban pedig édesanyjával szembeszállva nem tanulmányait folytatta, hanem tesztvezetőként helyezkedett el, hamarosan pedig autóversenyző lett. Az Alfa Romeo modelljeinek volánja mögött sikereket is aratott, de csapatvezetőként még többre vitte. Amikor az Alfa külön részlegbe szervezte a versenysportot, megalakult a Scuderia Ferrari. 1940-ben az Alfa át akarta venni a Scuderia feletti irányítást, így Enzo a szakítás mellett döntött, de szerződése értelmében egy ideig nem foglalkozhatott versenyautó építéssel. A második világháború idején nem is volt igazán realitása az ilyesminek, a gyárban különféle hadfelszereléseket gyártottak. 1943-ban költözött a cég Maranellóba, a gyárat 1944-ben lebombázták, majd 1946-ban indult meg újra a munka.
 1947, az első igazi Ferrari modell bemutatásának éve. A Ferrari 125 S egy 1.5 literes V12-es motort kapott, a hátsókerék-hajtású autó 100 lóerejével, könnyű és áramvonalas karosszériájával már a versenypályán is bizonyított: első évében győzelmeket aratott. A sportkocsiból csak két darab készült, eredeti példány nem is maradt fenn belőle, de ahogy a Ferrari-mítosz kiteljesedett, replika 125 S modell is megjelent.
Az utód, a 159 S kicsivel nagyobb motorja ellenére sem vált sikeressé, ezért 1948-tól a 166 S követte a sorban. A számos versenysikert aratott modell a 125 S-hez hasonló lapos, kétszemélyes sportkocsi volt, de nagyobb motort kapott, és ennek már készült zárt karosszériás utcai verziója, a 166 Inter. A 166-osokból több darab készült, és már nem csak versenyzők vásároltak belőlük. A következő modellévben, 1950-ben jött a kissé továbbfejlesztett Ferrari, a 195 S és annak zárt változata, az Inter.
Ekkoriban a versenyzésre koncentráló Ferrari gyakran váltotta modelljeit, tehát egy év múlva már jött a 212-es. A legerősebb verzió a 2.6 literes V12-es motorból 175 lóerős volt, és a formavilág megálmodásába bekapcsolódott az akkoriban már jól ismert Pininfarina is. Mivel azonban legalább olyan erős egyéniségként ismerték, mint Enzo Ferrarit, nem meglepő, hogy a két büszke olasz nem volt hajlandó a másik cégéhez menni tárgyalni, így Maranello és Torino között félúton beszélték meg a találkozási helyet.
Az ötvenes években a Ferrari versenyautói már a Forma 1-ben is bizonyítottak. Az 1950-es monacói nagydíjon indultak először a 125 F1-es autókat vezető pilóták, akiknek egyike a legendás Alberto Ascari volt. Az akkoriban domináló Alfa Romeo autókat először a Ferrari volt képes legyőzni 1951-ben, majd 1952-ben és 1953-ban Ascari a Ferrari Tipo 500 volánja mögött futamgyőzelmeket és világbajnoki címeket szerzett.
A Ferrari 1951-ben kezdte meg a grand tourer modellek gyártását, amik az America nevet kapták. Az első a néhány tucat példányban készült 340 America volt. A kétajtós kupé illetve roadster verzióban kínált modell 4.1 literes V12-es motort kapott, 197 lóerővel. A rövid életű modellt hamarosan a 365 America váltotta, ami már jóval erősebb, 300 lovas motort kapott. A szép vonalvezetésű modellek nagyon drágák voltak, és nem is készült belőlük túl sok, viszont olyan speciális változatokat is építettek rendelésre, mint a 375 MM „Ingrid Bergman”. Ezt a színésznő férje, Roberto Rossellini rendelte meg, és olyan színt választottak hozzá, amit senki más nem kérhetett a Ferrarijához. Mindenesetre a feleség állítólag nem volt elragadtatva sem az autótól, sem pedig párja Ferrari-mániájától.
1953-ban jelent meg a korai Ferrari-időszak legsikeresebb sorozatának, a 250-esnek első darabja. A modellek többsége leginkább a két alapváltozatba tartozott, az egyik 2,4, a másik 2,6 méteres tengelytávval épült, és szinte az összes a Colombo Tipo 125 V12 motort kapta, ami három literes és 276 lóerős volt. Ez nem számított a kor legerősebb motorjának, viszont könnyűsége miatt mégis nagyon jónak bizonyult. Olyan autók tartoztak ebben a sorozatba, mint a 250 Testa Rossa, ami háromszor diadalmaskodott a 24 órás versenyen Le Mans-ban, vagy a hatvanas évek elején 36 példányban készült 250 GTO, amit az első szuperautónak tartanak.
Az izgalmas vonalvezetésű modell versenysikerei mellett szépsége miatt is méltán vált ismertté. Az orrmotoros, hátsókerék-hajtást kapott modell legtöbb legyártott példánya a három literes V12-est kapta. Manapság a 250 GTO modellek a gyűjtők féltett kincsei, és csillagászati áron cserélnek gazdát, 2008-ban 15,7 millió fontot adtak egyért egy aukción. Emiatt néhányan replikákat, sőt, más Ferrarik alapjára épült, GTO-ként árult hamisítványokat is gyártottak.
A 250 GT modellekből valamivel többet gyártottak, de azért itt is csak pár tucatra rúgott az egyes verziókból készült autók száma. Többnyire GT-versenyzők vásárolták a különféle nevet kapott, Pininfarina, Mario Boano vagy Sergio Scaglietti neve által fémjelzett 250-eseket. Általában kupé formájában lehetett hozzájutni ezekhez az autókhoz, de Pininfarina- és Scaglietti-féle kabriókat is árultak 1957-től. Utóbbi modellje, a California Spyder manapság nagyon kedvelt a gyűjtők körében. A rövidebb tengelytávval épült Berlinetta kupék a hatvanas évek legjobb sportkocsijai közé tartoztak. Szintén a 250-es sorozathoz tartozott az első nagyobb számban gyártott négyüléses (bár a gyakorlatban inkább 2+2) Ferrari, a GT/E. Ebből a változatból majdnem ezer darab készült, ami igencsak jó hatással volt a cég anyagi helyzetére. A 250-es sorozat utolsó modelljei a hatvanas évek közepéig maradtak gyártásban. A sportautók történetében meghatározó Ferrari 250-esek több módon voltak hatással az autógyártás történetére. Az egyik híres történet szerint például a traktorgyáros Ferruccio Lamborghini három 250-est is vett, ám mivel nem volt maradéktalanul elégedett mindennel, személyesen Enzo Ferrarit kereste meg a javítási ötleteivel. A kissé öntelt Ferrari meglehetősen sértő reakciója után Lamborghini dacból úgy határozott, hogy a Ferrariknál jobb sportkocsik építésével vág vissza. Enzo keményfejűsége már 1961-ben is komoly gondokat okozott, amikor egy cégen belüli vita után néhány kulcsemberét kitette- akik egy része később a Lamborghininél kötött ki. Bár sikerült úrrá lenni a helyzeten, sajátos vezetői stílusával a Ferrari cég feje időnként maga volt a bajok forrása. 1963-ban még az is szóba került, hogy a Fordnak adja el a céget, de végül visszatáncolt az üzlettől, és ekkor döntött az amerikai óriás európai stílusú versenyautó kifejlesztése mellett- ez lett a nagyon sikeres Ford GT40.
A hatvanas években az America sorozatban négy-, majd ötliteres motorokkal szerelték fel az autókat, utóbbi az 500 Superfast modellbe került. A 395 lóerős erőforrás az autót egészen 275 km/órás sebességig gyorsíthatta. A Pininfarina-féle 2+2 személyes autóból összesen 37 készült, az akkori kis sorozatban gyártott Ferrari-modellekhez hasonlóan. Az America alapjaira épült, de a 365-ösök kisebb motorját kapta a 365 California nevű kabrió.
1968-ban jelent meg a Dino nevet kapott sorozat első tagja, a 206 GT. A Dino név Enzo Ferrari nagyon fiatalon, alig 24 évesen elhunyt mérnök végzettségű fiának nevét őrzi, aki nagy pártolója volt a tervezett kisebb, V6-os motornak- ezek kerültek a Dinókba. Ám még a Ferrari saját verziójának elkészítése előtt, a Fiattal együttműködve egy orrmotoros modellbe, a Fiat Dino sportkocsikba építették be őket. Az eredeti, kétliteres, 160 lóerős V6-os motorok szerényebb teljesítményűek voltak a Ferrari tipikus V12-eseinél, ám ez jó kompromisszumnak tűnt, hiszen magát a Dinót is sportkocsira vágyó, de szerényebb anyagi lehetőségű vásárlóknak szánták. Sőt, megkülönböztetésként maga a Dino sem viselte eredetileg a Ferrari nevet, ám így nehezebben eladhatónak bizonyultak, ezért a későbbiekben mégis viselték Ferrariként forgalmazták őket. A nagyon szépen ívelt vonalú, feltűnő Dino 206-osok formavilága is újszerű volt, és az is fontos újítás volt a márka életében, hogy ezek az autók középmotoros kivitelben készültek. Az 1969-től gyártott 246-os modellek kicsit erősebb motort kaptak és meglehetősen nagy számban készültek, majdnem négyezer épült a GT kupékból és a Spyder kabriókból.
Ezekben az években nagy változások történtek a sportautók piacán. Az amerikai Ford GT kiváló eredményeket ért el a pályákon, már piacon volt a Lamborghini modellje, és megjelent a legendás Porsche 911, tehát szükség volt a nagyobb érdeklődést kielégíteni képes, olcsóbb sportkocsira a Ferrari kínálatában is. Ahhoz, hogy nagyobb számban gyárthassák az autókat, a Ferrari megállapodott a Fiattal, és a torinói óriás ötven százalékos tulajdont szerzett. Ám Enzo Ferrari így sem nagyon engedett beleszólást a munkájába, tehát továbbra is jelentős függetlenséget élvezett a cégcsoporton belül az exkluzív márka.
A Ferrari izmosabb modelljei közül a 365 GTB/4 kódnevű, inkább Daytona néven ismert orrmotoros, hátsókerék-hajtású autókat lehet például kiemelni, amelyekből jóval több, mint ezer készült 1968 és 1973 között. A 4.4 literes, 352 lóerős erőforrással képes volt 5,4 másodperc alatt 60 mérföldes (97 km/órás) sebességre gyorsulni. A kupé mellett kabrió formában is forgalmazott Daytonákat minden idők legjobb Ferrari modelljei között tartják számon, ráadásul elég karakteresnek is mondható formát kaptak a felnyíló lámpákkal. A hetvenes évek második felében a 308 Dino modellek is hasonló lámpákat és szögletesebb vonalvezetést kaptak, amit Bertone álmodott meg. A hetvenes évek végén még a sportkocsiknak is alkalmazkodni kellett a megváltozott szabályokhoz, és így az új emissziós határértékeknek megfelelő, de gyengébb motorok kerültek a 400-asokba. A 400-asok egyik verzióját ráadásul már automata váltóval is kínálták.
Az ekkor már bevált középmotoros kialakítású, olcsóbb Ferrari modellek kínálata a hetvenes évek elején változott, amikor a korai Dinókat a 308 GT4 és 208 GT4 modellek követték, amelyek három- illetve kétliteres V8-as motorokat kaptak. A korai 308-asok üvegszálas műanyag karosszériával készültek, amit hamar felváltott az acél. A Berlinetta Boxer sorozatba tartozó modellek egyfajta válaszként készültek a Lamborghini Miurára, és ezek is középmotoros kivitelűek voltak. A 365 GT4 BB után következett az erősebb V12 motorral felszerelt 512 BB, majd 1981-től az 512i BB, ami új befecskendező rendszerének köszönhetően képes volt teljesíteni az emissziós normákat. Ráadásként pedig a kiegyensúlyozottabb teljesítményleadás miatt könnyebben vezethetőnek is bizonyult.
A nyolcvanas években új autók vitték tovább a Ferrari legendás nevét. Nagyon sikeresnek bizonyultak az olcsóbb és ezért nagy számban fogyó modellek, mint a Ferrari Mondial. A 2+2 személyes kupé illetve kabrió formájára az volt a jellemző, hogy a tipikus sportkocsiknál kicsivel magasabbak voltak. Az általános vélekedés szerint a Mondialok lényegesen jobban megfeleltek a hétköznapi használatban, mivel kényelmesebbnek, tágabbnak bizonyultak- a kilencvenes évek közepéig gyártották őket. Közben a 308-asok is fejlődtek, a 208 GTB/GTS pedig egy Ferrarinál meglehetősen szerényen hangzó 155 lóerős motort kapott. 1982-től jelent meg a turbós, 220 lóerős verzió, ami 1986-ig maradt gyártásban.
Az ennél többre vágyó vásárlók pedig olyan méregdrága „játékszereket” kaphattak, mint a nagyon szép és izgalmas Testarossa vagy a rendkívül gyors F40. A Testarossa magas ára ellenére egyike volt a legnagyobb számban fogyó Ferrari-modelleknek. A középmotoros sportkocsi 4,9 literes V12-ese 390 lóerős volt, ami 5,8 másodperc alatt gyorsította százra az autót. A divatos modell számtalan filmben és magazinban tűnt fel, és egy időszakban a Ferrari legismertebb modelljének számított.
A Ferrari F40-es pedig Enzo Ferrari életének utolsó éveiben született nagy teljesítményű modell volt, ami pár évig a világ leggyorsabb utcai autójának számított 2,9 literes, 471 lóerős turbómotorjával. Végsebessége 324 km/óra, gyorsulása százig 3,8 másodperc volt- az 1988-ban elhunyt Enzo Ferrari jogos büszkeséggel gondolhatott a kiváló F40-re. Ezzel párhuzamosan pedig a szép számban fogyó 328 GTB/GTS modellek képviselték az alsóbb kategóriában a márkát.
Az évtizedek során a Forma 1-ben számtalan újdonságot bevezető és kipróbáló Ferrari sok megoldást vett át az utcai modellekbe. A Ferrari F50 például olyan 4.7 literes motort kapott, amit az 1992-es F1 modell motorjából fejlesztettek, de a 2002-ben megjelent, Enzo Ferrari nevű modell is büszkélkedhet az F1-ből származó fejlesztésekkel, és természetesen 651 lóerős motorja is külön kategóriát képvisel. A kilencvenes évek közepétől újból megjelentek az orrmotoros, luxuskivitelű gran turismo kategóriájú modellek a Ferrari kínálatában: először az 550, majd az azt váltó 575 Maranello, jelenleg pedig az 599 Fiorano ilyen kialakítású.
A szintén orrmotoros, ám 2+2 üléses modell, a 456-os olyan egyedi, nagyon kis számban épült kialakításokban is létezett, mint a négyajtós sedan, a kombi illetve a kabrió. Az alap kupé változatból viszont több, mint háromezer készült. Jelenleg a 612 Scaglietti modelleket vásárolhatják a négyüléses grand tourerre vágyó és egy Ferrarit megfizetni képes vásárlók, akik cserébe a pénzükért 5.7 literes V12-es motorral szerelt, nagyon stílusos és viszonylag tágasnak mondható autót kaphatnak. A népszerű V8-as Ferrarikat is kínálja a márka, az F430-as kétajtós kupé, míg a California 2+2 üléses keménytetős kabrió. Az F430-asnak speciálisan kialakított változatai vannak, amelyek közül a Scuderia például 508 lóerős motort kapott, a Spyder pedig nyitott kialakítású. A Ferrari Californiával pedig egy új kategóriában vetette meg a lábát a márka, méghozzá óriási sikerrel: gyakorlatilag évekkel előre elkelt az összes, még le sem gyártott autó.
Napjaink Ferrari modelljei a versenypályán és azon kívül is a csúcsra törnek. Míg a Forma 1-ben világbajnoki címek jelzik a munka eredményét, az utcai modelleknél a kiváló kritikák jelzik, hogy jó úton járnak. A konkurensekhez képest a Ferrari jól vezethető autónak számít, és természetesen mindmáig megőrizte a presztízsét.
|
