AUTÓ
STAT

Az egyik legkisebb japán gyártó nem nagyon engedheti meg magának, hogy hibázzon, főleg most, és főleg Európában: a szűkülő piacon csak a legjobbak maradnak életben, ráadásul közülük legtöbben már korántsem egyedül. Autógyártók között született megállapodások, egymástól kölcsönzött padlólemezek, motorok korát éljük, hiszen így jóval olcsóbb a fejlesztés és a gyártás. A baj csak az, hogy néhány kivételtől eltekintve így sokkal kevesebb a markánsan karakteres arc az új modellek között. A Mazda más úton jár, a „zoom-zoom” csapásirány feltalálása óta szerintem igencsak jó úton, tényleg megtanulták, hogy unalmas autókat gyártani nem kifizetődő.



Innen már csak egy ugrás volt, hogy a hagyományosan megbízható autókat gyártó japánok eljussanak a jelenlegi Mazda6-ig, aminek már elődje is igencsak jól átgondolt autó volt, igazából sokaknál már az is minimális cél lett volna, hogy ne legyen rosszabb, mint a közvetlen előd, plusz felvértezni a jelen kor technikai vívmányaival. Ez sem könnyű feladat, csak az utóbbi 10-15 évben láttunk példát, nem is keveset, arra, hogy egy kifejezetten sikeres modell utódja csak bukdácsolt, a Mazda azonban még rá is tett egy lapáttal.

Elég csak ránézni, gyakorlatilag minden alkalommal új vonalakat fedeztem fel rajta az egy hét alatt, rengeteget játszottak a tervezők a karosszériával: nyoma sincs az erőltetett kozmetikának, a 6-os Mazda vonásai egyszerűen csak olyanok, mint egy sármos filmszínészé, aki mindig a jó oldalon áll. Az ívtörések nem megtörik, hanem egységesítik az autó megjelenését, azt hiszem, ha csak a formatervre építenének a japánok, már sikeres lenne a modell.



Itt azonban nem álltak meg a derék mérnökök, bár kétségtelen, hogy a belső a világos betétek nélkül meglehetősen komor lenne. Sok a sötét műanyag, a sofőr előtti rész szinte végig az, mégsincs fikarcnyi „emós” hangulata sem, ami talán a feltűnően egyenletes és jó minőségű kidolgozásnak köszönhető. Ami a legfurcsább, hogy szinte azonnal otthonosan érzi benne magát az ember, olyan, mint egy méretre szabott drága sportzakó: elegáns, de mégis kényelmes, laza, de mégis mindig érzi az ember a bőrén a puha szövet súlyát.

A 6-os Mazdában ugyanis nincs bálteremnyi hely, egy Superb jóval tágasabb minden irányban, de megkockáztatom, érzésre az Octavia is tágasabb. Én a magam 179 centijével remekül éreztem benne magam, de nálam termetesebbek azért tegyenek egy próbát, és mondjanak le a tetőablakról, mert közel kerülhet a fejük a plafonhoz. Hátul is éppen annyi hely van, amire átlagosan szükség lehet, ráadásul az a fura helyzet állt elő Mazdáéknál, hogy a limuzin kivitel kicsit hosszabb, s a hely is több benne, míg a sportkombiként aposztrofált tesztautónk némileg passzentosabb.



Természetesen nem arról van szó, hogy négy átlagos termetű felnőtt ne utazhatna egyhuzamban hosszú órákat a 6-os Mazdában. Sofőrként gyakorlatilag bármennyit, mert az elektromosan állítható ülésből nehezen akaródzik kiszállni hosszabb etapok után is, de utasként sem panaszkodnék, feltéve, ha nem kellene kosárlabdázókkal osztozkodnom, illetve ha nem a nyújtott tengelytávú luxusmodelleken nőtt fel az ember. Valahogy tömören úgy lehetne összefoglalni, hogy a Mazda6 éppen elégséges helyet kínál, de annál egy centivel sem többet.

A csomagtartó esetében ugyanakkor nem lehet ok a panaszra, ráadásul a 6-os Mazdának rengeteg szerethető apró részlete van, amelyek egy röpke szalonlátogatás során nem igazán, csak napi használat során derülnek ki. A rögzítő fülek és kampók megléte természetes, a könnyen kezelhető csomagtérroló viszont nem feltétlenül. Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de egyszerűen képtelen vagyok megérteni, miért erőltetik még mindig sokan a nyeklő-nyakló, két kézzel kezelhető, rakodásra abszolút alkalmatlan rolós ponyvát, amikor a klasszikus ötajtós modellekben már rég feltalálták például az ajtóval együtt nyíló fedelet. Kell egy kis plusz mérnöki fantázia, de működik kombiban is, erre tesztautónk megoldása a legjobb példa. Az ajtóval együtt felnyílik a csomagtértakaró oly módon, hogy a klasszikus roló szépen magától engedi a szükséges vásznat, majd lecsukáskor visszacsévéli. Bonyolult? Nem igazán, inkább csak akarni kell.



Az elmúlt években volt szerencsém gyakorlatilag az összes japán riválist tesztelni, s igazán meg sem lepődtem, hogy ezúttal is 2,2-es dízelmotorral, automata váltóval kaptuk meg tesztre a 6-os kombit. Ugyanúgy, ahogy korábban az Avensis és az Accord hasonszőrű kivitelét, úgy tűnik, a japán logika – na meg a piaci visszajelzések – szerint ezek ebben a kombinációban a legjobbak. Nem is tévednek sokat, és bár egy precíz manuális váltót én személy szerint jobban élveztem volna, a hosszú túrázáshoz ideális kombik, különösen a most tesztelt autó ebben a kivitelben nem hagyott maga után kívánnivalót. Nem mondom, hogy nincs gyorsabban kapcsoló automata a piacon, de kifinomultság tekintetében abszolút az élmezőnyben van a Mazdáé. A váltások szinte teljesen észrevehetetlenek, a jól szigetelt utastérben jóformán csak a fordulatszámmérő árulkodik róluk, a nyomatékos dízelmotor erejét pedig remekül osztja be a Mazda, nem igazán tudok olyan szituációt hirtelen elképzelni, ahol kevés lenne e páros tudása/ereje.



Annál is inkább, mivel a tesztautóban számos olyan biztonsági segéd dolgozott, amely eleve arra hivatott, hogy megelőzze bármilyen veszélyes helyzet kialakítását. A sávelhagyásra figyelő rendszertől kezdve a holttérfigyelő tükörökön keresztül a villámgyorsan működő automata reflketoron túl megkaptuk az adaptív tempomatot is, amely nemcsak a beállított távolságot képes tartani, hanem ha kell, akkor helyettünk vészfékezik is. 

Mindezért a konkurensekhez hasonló árat kérnek a Mazdánál, tesztautónk éppen átcsúszott a 10 milliós határon, de például ugyanez a modell manuális váltóval inkább a 9 millióhoz van közelebb, igaz, akkor kénytelenek leszünk lemondani a radar segítségével működő ön-vészfékezés funkcióról. 
 

Különösen kedvelem benne:
- részletekig kidolgozott forma
- az "európaiasított", mégis japán hangulat

Amivel nem tudok megbarátkozni:
- kissé komor műszerfal
- a limuzinhoz képest kisebb helykínálat

Ha már szóba kerültek fentebb a konkurensek: a Toyotából és a Hondából is úgy szálltam ki anno, hogy a konkrét tesztautót minden további nélkül elfogadnám – úgy húsz év múlva, ugyanúgy, ahogy voltak, fütyülnék arra, hogy addigra vénségesen elavult csotrogányoknak tűnnek majd. Egyszerűen úgy jók, ahogy vannak, nekem ennél több nem nagyon kell egy autóba, a mostani kütyük többségét is csak szükséges rossznak tartom.

A Mazda6 kombi annyiban különbözött társaitól, hogy habozás nélkül akár már most elfogadnám, simán lemondanék plusz húsz év benzines/manuális váltós mókáról a kedvéért. Nem feltétlenül a mindenki számára tökéletes autó, de aki mostanában e kategóriában vásárolna autót, a saját érdekében próbálja ki a 6-ost is.

Adatok:

Mazda6 Sportkombi 2,2 Revolution 175